Hagyni, hogy megtalálja a saját útját – köszönöm Anya!

Hagyni, hogy megtalálja a saját útját – köszönöm Anya!

Azt hiszem, sosem voltam átlagos gyerek. (Bár, felnőtt fejjel azt mondom, átlagos gyerek nincs is.) Nem szerettem a szabályokat, nem tudtam belesimulni a tömegbe. Sok olyan dolog volt, aminek nem láttam értelmét már az iskolában sem. Néha lázadoztam is, nem csináltam meg dolgokat, amiket feleslegesnek találtam. Nem mondom, hogy durván, de sokszor hangot is adtam ennek, a tanárok nagy „örömére”, legalább mondhatták rám, nagyszájú, visszabeszél, nem viselkedik példásan. Pedig én csak hangot adtam a véleményemnek (ekkor még mertem). Ettől függetlenül nem voltam rossz tanuló, sőt, általános iskolában nagyon jól ment minden tantárgy. Aztán ez később változott, a középiskolában már „kinevelték” belőlem a lelkesedést, a problémamegoldás keresését, azt, hogy azzal foglalkozzak, ami érdekel. Sajnos ez a mai magyar iskolarendszer legnagyobb hibája. Visszagondolva, pontosan le tudom követni, ahogy kiölték belőlem az említett dolgokat, és arra akartak kényszeríteni, hogy ugyanolyan legyek, mint a többiek, ugyanaz és ugyanannyira érdekeljen. Hallgassak, üljek szépen az iskolapadban, tanuljam meg, amit kell, s minden szép lesz. Szeressem a verseket, mert hát humán osztályban az szinte kötelező. Hozzáteszem, ez nem a tanárok hibája.
A főiskolát elvégeztem, pedagógus diplomát szereztem. De így utólag bevallhatom, a 4 év alatt csak még jobban elment a kedvem attól, hogy iskolarendszerben tanuljak (és tanítsak). Amit muszáj volt, elvégeztem, megtanultam, beadtam, leadtam, vizsgáztam. A diplomában a végső értékelés: „JÓ”. Tehát jónak találhattak arra, hogy én is pedagógus legyek, neveljem, okítsam, vezetgessem a kis gyermekeket. Viszont én tudtam, hogy erre – az alapján, amit az iskolákban kaptam – akkor, nem vagyok alkalmas. Nem is igazán törekedtem akkor arra, hogy tanítsak.

Baby-Girl-Holding-flower-in-hand
Eltelt néhány év, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy azt tanulom, ami engem érdekel. Hatalmas lelkesedéssel! És egy teljesen más világ kezdődött számomra. (A baba jelbeszéd, és a babák, kisgyermekek világa.) Rájöttem, hogy sajnos az iskolában semmit nem adtak nekem, ami arra buzdított volna, csináld azt, amit szeretsz, amiben kedved leled. Hogy hogyan legyél kreatív, hogyan legyenek ötleteid, hogyan éld meg az életet, hogyan legyenek igazán tartalmasak a napjaid.
De én valamilyen felsőbb erőtől vezérelve visszataláltam oda, hogy képes vagyok azt tanulni, azt csinálni, ami érdekel. Önmagamat fejlesztve évek óta. Személyiséget és szakmai tudást egyaránt, párhuzamosan. Bár ezt a támogató környezetnek köszönhetem leginkább – édesanyám soha, de soha nem erőltetett rám semmi, mindig tiszteletben tartotta a döntéseimet, sőt, legtöbbször inkább véleményt sem nyilvánít, hogy ne befolyásoljon –a mai napig. Azt hiszem, ez volt a legfontosabb. Mindig. Ahelyett, hogy megmondta volna, mit hogyan csináljak, hagyta megtapasztalni a dolgokat. Hagyta, hogy csalódások érjenek, hagyta, hogy látszólag rossz döntéseket hozzak. Úgy, hogy közben mindig bízhattam benne, 100%-osan. Mert tudta, hogy ez által fejlődök, ez által leszek több. Már én is tudom. Azt hiszem, neki lehetek a leghálásabb a világon, hogy most az vagyok, aki. Hogy olyan úton járok, amit szeretek, hogy minden napban, és apró dolgokban megtalálom a boldogságot, hogy szeretek adni másoknak.
Az iskolákban ezt nem tanítják. Ott egészen más irányba próbálnak terelni. Korlátoznak, kiölik a kreativitást, a nyitottságot, nem tanítják, hogyan legyél boldog, hogy éld meg az élet apró örömeit, hogyan találd meg azt, mivel szeretnél foglalkozni, és ami még fontosabb, hogyan csináld mindezt. Mert ez nem könnyű. Sőt! Nehéz ebben a világban megtalálni az értéket. De hiszem, hogy vannak még olyan anyukák, szülők, mint az enyém.

DSC_0555
Most, hogy már én is édesanya lettem, rájöttem, nem azért érdeklődöm az ún. alternatív dolgok (hordozás, mosható pelenka, baba jelbeszéd… stb.) iránt a gyermeknevelés terén is, mert az olyan trendi, vagy mert lázadó volnék. Hanem azért, mert én is azt kaptam, hogy az ember próbáljon meg mindent minél természetesebb módon csinálni. Hallgatva a belső megérzéseire. És nem utolsó sorban HALLGATVA a gyermekére. Mert ők sokkal több mindent tudnak, mint amit mi el tudunk képzelni. Csak figyelni kell rájuk. De nem csak szemmel, igazi jelenléttel, szívvel lélekkel. És hagyni, hogy kibontakozhassanak, hagyni, hogy megtapasztalják a dolgokat. Megmutatni, hogyan kell örülni, hogyan kell adni, szeretni. Talán vagyunk még néhányan, akiknek ez fontos. Mert MINDIG a szülő lesz a példa. Legyünk jó példák.

 

, ,

No comments yet.

Vélemény, hozzászólás?

Top