Kedves Olvasó, babajelelő!
Szeretettel adom át nektek ezeket a kedves, lelkes és motiváló sorokat, melyet Marika, Dorka baba édesanyja küldött nekem.
Dorkával 9 hónapos korában kezdtük a jelelést. Először csak könyvek lapozgatása közben jeleltük az állatokat, a mindennapi rutin dolgok jeleit ismételgettük. Eleinte csak figyelte a mozdulatainkat, s kíváncsian vártuk, hogy mi lesz az első, amit visszajelel majd. Egyszer egy nyűgös délután, miután rengeteg próbálkozás után (hogy vajon mi lehet a baj) egyszerűen megkérdeztem Tőle, hogy mit szeretne. Erre válaszul mutatta a “tej” jelét. Életében először jelelt, s ez számunkra akkora öröm volt, amit elmondani nem lehet! Nem kellett találgatnunk, hogy miért sír. Megkérdeztem, Ő válaszolt, s miután megkapta, amit szeretett volna, boldogan játszottunk tovább. Az első pár hétben a könyveket olvasgatva, mondókák, dalok közben leutánozva mozdulatainkat már Ő is “beszélgetett”, de nemsokára ismételten egy újabb mérföldkőhöz érkeztünk. S ekkor már nem csak utánozta az adott jelet, hanem megfordult valami a fejében, és azt a tudtunkra akarta adni: sétálgatott a lakásban, egyszer csak odalépett hozzám, s ahogy ránéztem, mutatta az “álmos” jelét. Jöhetett a délutáni szundi, s így nem kellett “megvárni”, míg nyűgös lesz. Mára már kezd szókapcsolatokat, rövid mondatokat alkotni a jelek segítségével, s minden nap bővül valami újdonsággal a szókincsünk.
De ami ebben az egész történetben a legfontosabb – az érzés! Az érzés, hogy megérted, mi történik a babáddal, mire vágyik, mit szeretne! Könnyen megérted, hisz elmondja neked. Ismerheted az érzéseit, beleláthatsz abba a pici kobakba, ahol sokkal de sokkal több gondolat van, mint azt valaha is hinnéd! S ennél hitelesebb visszaigazolás – hogy valami jó dolgot csináltok – nem is kell…
